Ferencz Orsolya debütkötete, a Félálom egy számtalanszor feldolgozott, látszólag már-már elkoptatott téma, az álmok köré épül, ami kételyeket ébreszthet azzal kapcsolatban, vajon képes-e bármi újdonsággal szolgálni. Egy jól eltalált poétikai megoldásokkal operáló, megjelenése idején az aktuális felhozatalból a jobbak közé tartozó kötetről van-e szó, amelyre legrosszabb esetben is azt mondjuk, megérte várni rá, majd néhány hónap múlva elfelejtjük? Vagy esetleg beigazolódik a gyanúnk, és közhelyes sorokat olvashatunk vágy- és rémálmokról, amelyek a kötetet a gyengébb munkák sorába pozicionálják? A Félálom az előbbi kategóriába tartozik.
A kötetcím egyszerre foglalja magába a félálom állapotszerűségét, valamint a köztességet, a határt ébrenlét és álom, nappal és éjszaka, öntudat és öntudatlanság között. Utóbbira az a tipográfiai megoldás is ráerősít, hogy mind a kötetcímet, mind a cikluscímeket kettőspont tagolja. Az írásjel minden esetben szóköz nélkül szerepel, ami a betűtípussal és a betűk vízszintes kettéválasztásával együtt a digitális órák kijelzőjét idézi.
A kötet több vizuális eleme is közvetetten az időhöz kapcsolódik,
a borítón például a Hold a kora újkori metszetek stílusában látható, és a ciklusok előtt található ábrák is ezt a vizuális világot képviselik. Ugyanakkor a feltűnően mesterséges hatást keltő élénk lila szín a modern művészet, illetve technológia kontextusát is megnyitja. Mindezt tovább fokozza, hogy a cím lila fényt kibocsátó, fehér neoncsövek konstellációjaként jelenik meg a szennycímoldalon és a címoldalon. Az időviszonyok ily módon történő elbizonytalanításának persze van funkciója, összefügghet az álmokban gyakran előforduló anakronisztikussággal, valamint azzal az időnkívüliséggel, az időkezelésnek azzal a szabadságával, amely a gondolkodás, a képzelet mellett az álmokat is jellemzi. A borítón szereplő Hold nemcsak az ábrázolás stílusa miatt érdekes, hanem abból kifolyólag is, hogy egy olyan állvány tartja, mint amilyen általában a nagyobb földgömböket szokta.
Ezúttal tehát a Föld helyett a Hold a viszonyítási pont, most az álmoké a főszerep,
amelyek egyfajta belső fényként tűnnek fel az éjszakában, ahogyan a Hold is eligazodást segítő fényforrásként jelenik meg a teljes sötétségben. A ciklusok előtt helyet kapó képeket azonban ennél kevésbé tartom jó választásnak, megjelenésükkel indokolatlanul bontják meg a kötet többi részében érvényesülő esztétikát, kiegyensúlyozottságot. Bár kétségtelen, hogy izgalmas értelmezési utakat tárhatnak fel, illetve mutatni tudnak valamit az álmokra jellemző szokatlan perspektívákból, képződményekből is. Mielőtt belépnénk a tulajdonképpeni szövegvilágba, még
a mottóval is érdemes számot vetnünk.
A J. M. G. Le Cléziótól idézett szavak („Nincs más, csak ez a kegyetlenül kiterjedt tudás, ez a láthatatlan szem, mely a saját életét fényképezi szüntelenül, s ugyanabban a pillanatban el is törli, amit létrehozott, mintha az, amit mutat, világosabb és tisztább volna, semhogy kiemelkedjen az éjszakából.” [Tellér Gyula fordítása]) vonatkozhatnak egyrészt az álmok ellentmondásosságára (a paratextusok szerint a kettősségeknek fontos szerep jut a kötetben), másrészt azok totalitását is hangsúlyozzák, ami összhangban áll a könyv erős tematikai fókuszáltságával.
A Félálomban negyvenöt aránylag rövid vers található, azaz meglehetősen karcsú kötettel van dolgunk. Ilyen esetben különösen zavaró lehet, ha a szövegek között sok a kevésbé jól sikerült darab, itt azonban nem érzékeltem ezt a problémát. Annak ellenére, hogy akad néhány olyan vers, amely a kötet részeként jobban működik, mint önmagában, számomra egyik sem keltette azt a benyomást, mintha kizárólag töltelékszövegként került volna az anyagba.
A kötet szerkezete kiegyensúlyozott, a versek nagyjából egyenlően oszlanak meg a három ciklus között.
Az első ciklus a némiképp talányos 1:1 címet viseli. A legkézenfekvőbb megoldás talán azoknak a digitális óráknak a megidézése lenne, amelyeken a számok világítanak a sötétben. Így a cikluscím azt a jelenetet sűrítené magába, amikor lefekvés előtt forgolódva vagy álmunkból felriadva pillantásunk az éjjeliszekrényen pihenő órára esik, és aktuális állapotunk függvényében elkeseredetten, meglepetten, esetleg beletörődően vesszük tudomásul, hogy már/még ennyi az idő. A ciklus első darabjának (Fejlődés) nyitánya erősítheti ezt az értelmezési irányt, amennyiben
a megszólaló itt az elalvással folytatott küzdelmét próbálja önironikusan elviselhetőbbé tenni:
„Nagy fejlődésben vagyok, / közelítek a nullától az egy felé. / Soká tart még, mire megszületek, / mire teljesen kinyílik a szemem, / kibontom magamból / az idegen testet, / eljutok a belső határon égő tarlótűzig.” Az álmodás lehet tehát egyfajta belső ébredés. Az álomba merülés nehézségét remekül szemlélteti, hogy matematikai szempontból a 0 és az 1 között végtelen szám van. Hasonló témát dolgoz fel a Riadó is, bár nyíltabban, reflektáltabban, mint a Fejlődés: „Az alvás harc, teljesítménytúra / a REM-fázisok alumíniumkürtőin / hajnalhasadásig.” Az első ciklus több darabja is
olyan jelenségeket tematizál, amelyek valamilyen módon az éjszakához vagy az álomhoz, az álmodáshoz kapcsolódnak.
A mindössze hatsoros Menta-híd például az egyik lehetséges értelmezés szerint az éjszakai érzékelést, valamint a félálom állapotát viszi színre: „A féklámpák pirosát / falakon átívelő Menta-híd töri meg. / A hajós hagyta nyitva az erkélyajtót, / hogy a kádból az utcára csorogjon a víz, / hogy fényes evezővel vágja ketté az éjszakát, / amikor a fáradtság kék aurát von arcod köré.” Az, aki érzékel, csupán egy E/2. személyű birtokos személyjel formájában van jelen, a szöveg többi részét az ő észleletei teszik ki. A Menta-híd a nagy kezdőbetűnek köszönhetően földrajzi névnek tűnik, miközben valószínűleg arról lehet szó, hogy az ablakba ültetett menta árnyékot vet, amikor az autók féklámpája bevilágít a szobába. Viszont a versben szereplő alak minden bizonnyal ekkor lép át az ébrenlétből a (fél)álomba, így a fényben hidat képező keskeny árnyék számára már tájelemmé transzformálódott.
Álom és ébrenlét határa jelenik meg a Tárlatvezetésben is,
itt azonban a határ inkább az eldönthetetlenségre vonatkozik, ugyanis míg a szöveg egyes elemei teljesen hétköznapi, akár nappal is megtapasztalható jelenségek (pl. „Mindennap más szökik meg kezemből: / kanál, töltő, kupak.”), az első három sor inkább az álmokat idézi: „A tehenek jámborságával vonultunk a C épület felé. / Illattengerből vettük ki, kinek mire szüksége volt: / port, bodzát, akácot.” Olyasmi hatást kelt ez a szakasz, mint amikor egy álomban valaminek egyértelműen van értelme, viszont amikor elmeséljük valakinek, már egyáltalán nem így tűnik.
A kötet leggyengébb darabjai ebben a ciklusban találhatóak. „Gyenge” alatt ez esetben azokat a szövegeket értem, amelyek önmagukban talán kevésbé működnek, mint a többi vers közé illesztve. Ilyen például A világítótorony figyelme, amelynek komplexitása számomra elmarad a kötet más szövegeihez képest: „Szélvédett helyen, egymás / ismeretlen arca előtt / forgunk. // A vakfoltot keressük, / amitől elmúlhat / a hátfájás. // A gerinc a biztos árbóc, / az ívelt, kétlábú / hullám. // Türelemmel vár sorára. / A lágy súrlófény / parttalan.” Ugyanakkor
az ehhez hasonló versek, ha más szempontból nem is bizonyulnak annyira izgalmasnak, a hangzáson, a ritmuson keresztül képesek hatni,
illetve ezek tartalmazzák a kötet néhány legerősebb, legjobban hangzó sorát: „Megtanulok úgy beszélni, / mintha erdő előtt állnék.” (Elágazás); „Vallatás és hallgatás / szirmai hullanak.” (Szünjelek). Azt a fajta, a sűrítettségben megnyilvánuló komplexitást hiányoltam az említett szövegekből, amely többek között az És mégist jellemzi: „Egy szunnyadó üstökös / kilök az ágyból, / tömege húz magával. // Nehéz minden pillanatban újjászületni (lehetetlen). // Már parányi változással / új röppályát kezdhetek / ébresztőm csóvájában.” A vers alapját az ébresztő, illetve a megszólaló üstökössel való azonosítása jelenti.
A képek sora nem válik képzavarrá,
kibontásuk azt mutatja, hogy találó megoldás a két jelenség, az ember és az égitest összekapcsolása: ahogyan a Nap gravitációja az, ami a pályáján tartja és mozgatja az üstököst, az ébresztőt is jellemzően a reggelhez igazítjuk, amikor a napfény felváltja a sötétséget. Az explicit azonosítás az ébresztő esetében az utolsó sorban, kiemelt pozícióban történik meg, a lírai én esetében pedig a röppálya szó árulja el, hogy miután felkelt, egy üstökös lendületével vág neki a napnak. Arra is érdemes felfigyelni, hogy a pálya nemcsak magával a mozgás képzetével hozható összefüggésbe, hanem a mozgás kényszerével, szükségszerűségével, azaz a megszólaló esetében a napi kötelességek, a létfenntartásra irányuló tevékenységek kikerülhetetlenségével is.
A szöveg másik központi eleme a változás.
A versnek pontosan a közepén található az a sor, amely ebből a szempontból kulcsfontosságú, hiszen rávilágít arra, hogy mi is húzódik meg ennek a komplex – és egyben mértéktartó – módon poetizált szövegnek a mélyén. Ha úgy tetszik, a vers az ébredés nehézségéről szól, a zárójelben szereplő lehetetlen pedig fokozásul szolgál. A kiemelt sor mindemellett annak végiggondolására késztet, hogy mit is jelent valójában az ébredés. Fizikai-biológiai szempontból az ember egyik pillanatban sem ugyanolyan, mint az időnek valamelyik másik keresztmetszetében. A változás apró lépésekben történik, így nyilvánvalóan nem észleljük folyamatosan, belegondolni viszont szédítő lehet. Az ébredést ezzel szemben – bár biztosan kijelölhető az a pont, amikor beindul a végül a szemünk kipattanását eredményező láncreakció – hirtelen változásként érzékeljük,
az alvás öntudatlanságából átesünk az ébrenlétbe, a „tudatunknál létbe”.
A tudatunkba beáramlik a világ, minden elviselhető és gyűlölt kényszerével, szörnyűségével együtt – ez az, amit nem tapasztaltam a ciklus más darabjainak esetében.
A második ciklus a REM:szakaszok címet kapta, ennek megfelelően álomleírásokat tartalmaz. A nyitóvers címe lényegében megfogalmazza a ciklus programját: Logikus lépések. Arról a sajátos logikáról – gyakran éppen összefüggéstelenségről – van itt szó, amely az álmokat jellemzi. A Logikus lépések egyébként meglepően logikusan épül fel, bár ebben a szövegben is akad egy-két olyan szakasz, amely megelőlegezi a későbbi versek poétikáját (pl. „Nem tervez velem, / nem esik jól az össze-vissza penész, / a folytatás mellett érveltem.”).
Az álomleírások felvetik azt a kérdést, hogy miként lehetséges a nyelven keresztül közvetíteni az alapvetően vizuális jellegű álmokat.
A már említett sajátos logika, továbbá az álmokban megtapasztalható tipikus jelenségek, mintázatok akkor válnak igazán feltűnővé, ha megpróbáljuk szavakba foglalni a látványok sorozatát. Elkezdünk mesélni egy álmot, és hirtelen megállunk. Hogy jutottunk ide? Ez a dolog miért volt fontos az álomban? Hiszen semmi értelme. Ezek a gondolatok motoszkálhatnak bennünk, amikor ilyesmi mondatok hagyják el a szánkat: „Nyáron vízbe kell vonulni az égő városból, / a növekvő vízszint fenyegető, mégis magába fogad. / A roncsrepülő égését csillapítjuk.” (Leányálom); „Menekülnöm kell egy vártemplomból, / lövétei rózsás kötényes / férfiak és nők elől.” (Rózsás).
Álmokra jellemző jelenségek egész gyűjteménye az Álompartnerek című vers:
„Át kellett haladnom / csomó irodán, sufnin, / egy helyen a bögrés nő is előkerült. // Most már a nemzeti színekben / űrkutató / névrokonom arcvonásaival.”; „Láthatatlan vagyok / egy nyüzsgő lakásban. / A családtagokat mások alakítják.”. Gyakori, hogy élénken emlékszünk az álombeli fiktív helyszínekre: „Magas, karcsú kolostorok, / íves boltozatok / hullámoznak. // Szobrok nyújtózkodnak, / túrabélyegző van a közelben.” (A rejtett főtér) A kötetet a Hidden:track („rejtett sáv”) című ciklus zárja, amely talán a legerősebb a három közül. Mi is az, ami a rejtett sávon kap helyet?
Ebben az egységben az álmok valamelyest háttérbe szorulnak, helyüket a nyugtalanság, a félelmek, szorongások veszik át.
A szövegek az És mégiséhez hasonló poétikai komplexitásuknak, működési mechanizmusuk átgondoltságának köszönhetően átélhetővé teszik ezeket az érzéseket, állapotokat. Különösen igaz ez például a Memóriaszivárgás esetében, amely egy kifejezetten jelenünkhöz köthető félelmet tematizál: a háttértárak meghibásodását, a fontosnak tartott fájlok elvesztését. Az adathalmazokhoz való, gyakran reflektálatlan ragaszkodást remekül mutatja, hogy a „háttértár háttértára” a memória holt metaforáján túl is antropomorfizálva, orvosi kontextusban jelenik meg: „[Memóriaszivárgás] Ez volt a diagnózis a háttértár háttértárának / meghibásodására. Egyes fotókra hajlandó emlékezni, / másokra nem.”
Kimondottan jó megoldásnak tartom az adatvesztés megakadályozására tett kísérletek és a környezetszennyezés összekapcsolását
az alábbi szakaszban, ahol immár maguk a fájlok is emberi alakot öltenek: „Hideg szavak, fémízű adatok gyűlnek, / sodródnak a szemétszigeteken. // Lassan dombbá magasodnak. / Rajtuk emlékpadok fájlnevekkel, / nyaralás.jpeg, naplemente.exe.” Akad, persze, olyan szöveg is, amely univerzálisnak tekinthető kérdésekkel foglalkozik, mint az elmúlást tematizáló Átutazók. A rövid, mindössze hatsoros verset az a figyelemre méltó sűrítettség jellemzi, amelyet Ferencz Orsolya egyik legnagyobb erősségének érzek: „Egy szitakötő / az aszfalton öröklétre szenderül, / hisz a feltámadásban. // Összefonja karjait, / ide-oda ring az autók hátszelében. / Fejünk felett helikoptertaxik szállnak.”
Az álomba merülés nehézségéről már az első ciklus több darabjában szó esett,
az Indukcióban azonban egyenesen pokoli szenvedésekről és purgatóriumról olvashatunk, amelyek a túl erős fűtéssel és a nyugtalansággal egyaránt összefüggésbe hozhatóak: „A konvektor felperzseli az éjszakát, / megfeszíti az izmokat, / éberré tesz. / A forgolódás nem tisztítótűz. / A bugyrok helyett bordák / szorítják az üres teret. / A nyugtalanság / ismerős térerő, / rácsatlakozom.”
A Félálom azon debütkötetek közé tartozik, amelyekre azt szokás mondani: ígéretes kezdés. Arra a kérdésre, hogy emlékezetes-e, egyelőre nem adható biztos válasz, viszont kétségtelen, hogy
Ferencz Orsolya szövegei képesek poétikai izgalmakkal szolgálni
akkor is, amikor olyan téma köré épülnek, amelyet számtalanszor feldolgoztak már. Az a fajta költészet ez, amelybe érdemes egészen belemerülni, és ha túl vagyunk az „élvező” olvasáson, akár felboncolni a szövegeket egészen a legkisebb nyelvi egységekig, mert minden elemnek jelentősége van.
Ferencz Orsolya: Félálom, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025.
A borítófotót Hecker Sára készítette.
